Sorszám: 29

From Gondol

szalonna  	
 Válasz | 2002. október 24. 22:16 | Sorszám: 29

Sok vers, és egy pár már fent is van, és néhány helyen a sorok is eltolódtak. De talán nem haragszotok...

Tamási Lajos:
PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

...Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások — ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Faludy György:
EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT, TE CSILLAG

A terrible beauty is born
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hôsök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus elôtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a "szörnyű
szépség" most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem elôtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom–illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszôke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhôk, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tôlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad–nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ôk látják majd, hogy az elôszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.

Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.

Részletek Nagy Imre október 28–i rádióbeszédébôl:

"Magyarország

népe! A múlt héten tragikus gyorsasággal peregtek a véres események. Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevôi vagyunk. Ezer esztendôs történelmünk során a sors nem fukarkodott a népünket és nemzetünket sújtó csapásokkal, de ilyen megrázkódtatásokat hazánk talán még soha sem élt át. A kormány elitéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom

ellenforradalom volna."

Bibó István államminiszter kiáltványából:

"Magyarország

népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszeretô népeinek erejét. Kérem, a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága

érdekében."

Nagy Gáspár:
ÖRÖKNYÁR: ELMÚLTAM 9 ÉVES

a sír
NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se ITT
NIncs sehol
a test se OTT
a csont a gyilkosok
NIncs sehol
a csont

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

(1983)

Nagy Gáspár
MAGYAR ABSZURD
Rendezői példány

(1)

Nálunk
— két vállrándítás között —
történelmileg úgy alalkult
hogy a hóhérok
a vérbírák
a sortűz-vezénylők
a szadista államvédelmisek
a legfőbb ügynökök
és a megzsarolt kis besúgók
sem tudnak (képtelenek)
megbocsátani
áldozataiknak (FÜGGÖNY)

(2)

Ezért aztán
csak
el-te-met-ni
az áldozatokat
már nagyon kevés
de
né-ven ne-vez-ni
a gyilkosokat
(etcetera)
még mindig túl sok
azoknak
akik...(FÜGGÖNY)

(3)

Csendes??
Újra csendes!!!! (ÚJRA FÜGGÖNY)

Nagy Gáspár: Szabadrabok. Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999, 471. oldal.

Albert Camus
A MAGYAROK VÉRE

Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra itélt felkelésbe — a nygati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a

futball szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a

szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció

hóhérai kereszténynek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérjea nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az

elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak

és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni — s ez

a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket

adták, és soha sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kisérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidarításunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és

szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, sők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben oszozunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségök ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell éremelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen anap alatt

visszaadtak nekünk!

Kiss Dénes
SUHANC BALLADA

A fiú ott állt izzófehéren
Mint arcbőre a fal színe
Foszlott a lelke jégverésben
A hóhért várta hogy jön-e

A fiú ott állt tizenötévesen
Születésnapja halál napja lett
S amíg állott mésszel leöntve
Falakon a fény eljegesedett

Állunk a falnál holtfehéren
Egyik helyére lép a másik
Álljunk az idő sortüzében
már világösszeroskadásig.

Gyertyagyújtás Mansfeld Péter sírján.

(Ezerkilencszázötvenhat, Te csillag. Püski, 1991, 224. oldal)

Karssó György
MÁJUSI HAJNAL

Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavavasz legyint.
"Az udvaron kivégzés lesz megint,
folyik tovább, pajtás, a gyilkolás."

"Gyújts rá, barátom" Mély szel.d harang
kong messziről. "Egy hét és nyolc kötél,
Ki megy ma — Angyal, Kósa, Szente, Szél?"
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

"Fiúk...Hazánkért...Isten veletek...
Erdősi búcsúzik most tőletek."
Valaki sír. Lépések Lánc kocog.

Kinn: "Éljen a szabadság...Gyilkosok..."
Aztán csönd. Társam így szól. "Már nem él.".
S kezemben ég a cigaretta még.

1958. május 10.

András Sándor
GYÁSZMISE A HATTYÚ UTCAI KOCSMÁBAN

Mert úgy érezték a magányban elapadt akkor a városi
esteli zaj csak egy távoli villamoscsengő harangozott furcsán
Az éjszaka szelíden, súlyosan gördült végig az utcán
mint gumiekerekű ezüstös gyászkocsi

Jönnek az elhúnyt rokonai
muszájból szemethúnyt rokonai
tegnap még nevető rokonai
holnap már nevető rokonai
sohasem feledö rokonai
és útálkoznak a történelemtől

Hadd gyónjunk a rumok urának
a cifra borok kegyes asszonyának
gyónjunk a titoktartó pálinkának —
fullaszt az útálat

Ím jöttünk, hogy gyászoljuk a reményt
a szegényt, a jót Nagy Imrét;
csillagos szép mosolyával
a hitünk lobbant el ismét

Gyere komám térdepeljen a kedvünk
alázatos gyalázatos kedünk
rövidzárlatozó büszkeségünk -
nincs mivel kérkednünk

Ím jöttünk, hogy apáink módján
sirassuk újra magunkat;
ó, nékünk gyózelmek helyett
csak védtelen hősök jutnak.

Palackok orgonasípjain ömlik a gyászdal
rezegnek zengenek a falak a koponyák
füstögő fényben tankok ölelkeznek gépfegyverropogással
az oltárnál az elkínzott csapos veri az orgonát

"Miképp az meg vagyon írva
a mosógéphez szóló
harmadik utasításban —
fehér gyolcsot tarka szeméttel
ne moss össze gyászban."

"Ám ne hidd a megváltást nyújtá
néked az ügynök, az álnok,
s magad immár nem kell kínozni —
hétpecsétes buja szennyet
a csalárd mosógép se mos ki."

"Fiam hittél vala csodában,
a mosógépben ne higgyél,
mert hiába köpsz a sírra —
a holt gyilkolhatatlan, de ki él, még halandó,
miképp az meg vagyon írva."

Palackok orgonasípjain
ömlik a gyászdal —
Pajtásom, drága pajtásom,
mit kezdjek a zokogással?

Két szemem két jó géppisztoly
pattognak belőle a könnyek,
engem járnak át, magam ölöm,
de nem megy hogy megdögöljek

Testemből szomorúság ólmát
az autóbusz úgyis kirázza —
csókra születem pajtás,
nem halálra, nem gyászra.

Szédeleg a rokonság lábuk előtt a bánatsötét verem
és hullanak a holtra hófehér sörhab virágok
fülekkben lakozó ágyúdörgés tép lyukat a gyászéneken
és billen a piros pohár és az arcokon vér szivárog

"Csapataink harcban állnak.
A kormány a helyén van." — A sírban.
S majd jön ideje a feltámadásnak —
— így hisszük. S mert hisszük — így van.

Új Látóhatár (München) 1958. július-augusztus.

Tornai József
VANNAK MAGYAROK

Vannak magyarok, szikkadtak, tiszták
mint a cserepes agyag a Tiszaháton.
Vannak magyarok, sárosra
isszák magukat a koszos állomáson:
isznak a havas Don-kanyarra,
isznak a tábornok arany váll-lapjára.
Vannak magyarok: hat ujjal
és fogastul jönnek a világba

Ezen a földön nőttek,
nem a tatárszagúÁzsiában,
mégse hisznek a szent bálványokban,
aranyozott isten-fiában,
Kaszát egyenesítettek, voltak
fekete-csimbókos szörnyetegek
locsogó vérükkel őntözték
a kiszáradt egeket.

Felhőből néző nagyapjuk
tótul, zsidóul imádkozott:
dűlnek szájukból a kiskusági homokviharok,
Duna-folyású ekloga sorok,
Együtt mennek a hősökkel,
nyavalyásokkal a történelembe:
vannak magyarok: úgy tartják a világot,
mintha kisgyerek lenne.

Ártatlanul lesik az arcát:
sír, mosolyog, eliszonyodik?
Nem engedik kiszedni kezükből
legutolsó lélegzetükig.
Hallgatásukban rejtegetik
az elsodort parti fát, asszonyuk jajszóit,
de nem mentik meg őket
vízióik!

Nem volt késsel vágható kenyerük
emésztődéseiket hordták a malomba.
Koponyájukba most az üres hold
lakik hajnalonta;
süti a villódzó sebhelyeket,
port füstöt, kitört ablakokat.
Vannak magyarok, akiknek
az öröm menyasszony-kárhozat,

lemondás és elrontott ünnep
minden nap-villás reggel
Fölkelnek az ágyból és belebuknak
a sírba gimnázista-fejjel.
Fölfalják az idegen zászlókat,
vagy meghíznak, mint a szolgák.
Vannak magyarok, rég tudják,
hogy ahol élnek, szeles ország.

A csúcsot, menetelő jegenyék zajából
kihallják a pontos muzsikát,
házuk előtt éjféli időben
csapatostól tutulnak a kutyák.
Becézik ezt a kis földet, hazát,
és fülük mellett eleresztik a szót,
Vannak magyarok, várnak, szédülnek,
szívüket-lecsukók.

A tegnapért eladják a mát,
puha ingért a kabátot.
De vannak magyarok: István királyra,
új ezer évre várók.
Nem fogadják meg az anyai szót,
komor és makacs árvák.
Az emberiségnek a fából-
vaskarikákat ők csinálják.

Tollas Tibor
MINDSZENTY

Lassú tűzhalál lett magányod,
törpék fölé nőtt óriás
Fáklyánk voltál, látványos fárosz,
ma hamukban izzó parázs.

Kétoldalt szítják még a lángot
kegyetlen invizítorok:
Róma-Bizánc közt állsz, mint vádolott,
máglyádból néma vád lobog.

Diplomaták és börtönőrök
tanácsa, kegyes püspökök
ármányán átlátsz Mesteredre:
nem Róma, csak Krisztus örök.

Kenyér és cirkusz kell a népnek
a vértanúk veszélyesek,
- Hitetlenek, vagy keresztények,
készül az alku, féljetek! -

Üzennéd folgoly társaidnak,
Mária népe tetszhalott,
Szobrodat kősziklából vésik,
Igazolnak a századok.

1970

Mózsi Ferenc
HŐSÖK NÉLKÜL

egy nemzet nem élhet hősök
példaképek nélkül

két világ veszett háborúja
nemzeti veszteséglistára tette
történelmünket

most nem tudjuk
kire hivatkozhatunk

mit szólna Petőfi
és a Tizek
ha a 12 pont
szellemi örökségét keresnék

a Pilvaxból is talponálló
vagy Vörös Rák lett
a szégyentől pirosra főve
hátrafelé mászva akarunk kiollózni
a szocialista slamasztikából

forradalmi fertőzések
csúfítják a babaarcát
mindig rossz patikában
kívántuk kiváltani a gyógyírt
a beteg csak rosszabbodott
pedig a receptet
már elődeink megírták

hol van az orvosság és mit ér
ha nem javul az Egészség

leamputálták végtagjaink
tolókocsiban lökdösik
nyomorék testünket a századok

de mi van az aggyal
a szívvel

vagy már azt is elkezelték
felelőtlen orvosok
a szellemünk kikezdte az Idő

56-os fotókat nézegetek
az akkori események nem ezt igazlolják

egy nemzet nem élhet hősök
példaképek nélkül

Örkény István
FOHÁSZ BUDAPESTÉRT

Ki

itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem

ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!

Hogy

is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város s városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem villamosokon és az hitttem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak... Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az

utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet!

A

kerek világon, minden térképen ésglóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát,

azt kivánja: légy te is olyan, mint Budapest.

Kívánom

én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindíg olyan, mint Budapest, Budapest: és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid méltók lehessünk hozzád, és egymáshoz. Élj örökké,

munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!

Igazság, 1956. november 2.

Tollas Tibor
TÚLÉLŐK

Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
- Letarolt erdő fái —
úgy fekszenek vigyázzba'.

Földtömte szájuk némán
kiált időtlen esküt.
Elvetett mag a rögben
a csontmeztelen testük.

Feldúlt sírjukon mécses,
október tűzvirága,
a holtak jogán kérdez
választ már mit se várva.

Múltunkat elrabolták,
A sivár jelen hallgat,
Ők élik túl, — a holtak,
a győztes forradalmat

München, 1986 október

Ágh István
MAGYAR KATALIN

Megörökített halál almáriumszagában
Kallódik képe valamelyik fiókban,
Ő maga lapátolt földben, időn túli soványan,
lepréselt liliomszál félretéve.
Van-e keresztje? vagy már kimosódott,
isten tudja hová lett, mint az én véres ingem,
Magyar Katalint kiégették az őszből,
szabadjon élni megint,
ballonkabátom én is elégettem.

Ballonkabátok ősze!
A szél zöld-piros, kék-fehér szárnyyal,
sárgára váltan vitorlázott a karomba;
Mindszentek napjának nem volt még annyi halottja,
nem égett annyi gyertya az elsötétítésben:
vörösréz töltény a szívkamra-sötétben.

Kórházi ágyon pislákoltam,
Most a kórházkert húsvéti tapéta
korhadtcsont-színű falra,
átvilágított szellő, reméylehellet.

Minek gondolna Magyar Katalinra,
ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest
lefényképezte, akár a vadorzó,
s a rossz fölvételt nekem adta?

Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik
barna homállyá, valahol fényes földi
lakk pácolja nyakcsigolyáit.
Nem látom — mintha látnám ballonkabátba
csavartan, homlokán csuklya gyapja,
szel`d arcával lepke-bárány,
Jeann D'Arc és Zója negatívja
hanyatt a pesti járdán.

Mindétiglen a járdán.
Mennyi szinházi topánka porozta,
azóta mennyi utcaseprő söpörte hiányát,
és hányszor hesegettem:
Tűnj el szabadság!
ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj,
nem szabad szeretni engem!

Hasonlított a lányaimra.
Első lelőtt szerelmem,
nincs emléke a rejtek szülőszobáról,
szülőanyává hamisított nevemről,
mikor a sebem bűn volt, s professzorokká
taníttatott a század,
szökevény- s disznóbújtatásra.
Gézből szivárgott sebem vallomása:
Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre
véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában.

(1991)

Lakatos István
IN MEMORIAM

Halottakat
a sírban tovább ölni nem szabad.
Holttesteket
hazugsággal takargatni nem lehet.
Sötét falak,
bent most van a gerinc törés alatt.
Szabad, lehet
tövább gyötörni a gyötörteket.

Telek, nyarak,
lesz ki elhullik, lesz ki megmarad.
S ha perbe kezd,
kit perzselő mészbe temettek?

Próbáld, tagadd,
a titokban felakasztottakat.
Nyarak, telek
őrzik örökre a megölteket

1959 június.

Obersofszky Gyula
KIK VAGYTOK TI
az 1957-es Nagy Május Elseje hírére

Hát szabad ezt
Lehet

Egy ilyen korcs hatalom
talpa alá heveredni
Lehet

Lehet mondani hogy
Éljen
xxxxx Az áruló éljen
A hóhér

A hóhér éljen?
Hát szabad ezt?
Lehet

Kik vagytok ti
xKik
Emberek

(Markó fogház)

Tamás Ervin
SÍRKŐ HELYETT

Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
mellén kinyílt egy csepp piros virág...
Mosolygott még, mint otthon, ha aludna,
térdét mutatta a ballonkabát.

A nagy csaták kis hőse úgy feküdt ott,
(körötte a szétszórt zsíros kenyér)
ahogy imént járta a barikádot,
hiába hullt golyó, és hullt a vér...

Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
mellén kinyílt egy csepp piros virág.
Mellette gőzölgött a szennycsatorna,
de győzelemről dalolt a világ.

1956 október

Füst Milán

ZOKOGNI SZERETNÉK

Nacionalizmus-e

az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad? Ez a fogalom, hogy hazám, nem légből kapott koholmány: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell" - ez sem légből kapott koholmány - egyike ez a legnemesebb szív örökérvényű figyelmeztetéseinek. A szívem vérzik, egész létemben megrendülve állok felejthetetlen hőseink holtteste előtt, már sírni sem tudok, és nem is tudom, mit kellene mondanom ennek a csodálatos magyar ifjúságnak ! Egy összetört aggastyán szól hozzátok, aki zokogni szeretne, zokogva szeretné forró szívetekre hajtani elfáradt fejét és arra kérni benneteket, hogy akármi következik is ránk, ti még forróbb szeretettel zárjátok édes, fiatal szívetekbe hazátokat, ezt a sokat, mérhetetlenül sokat szenvedett...

Magyarországot.

Igazság, 1956. október 30.

Jobbágy Károly

A RÁDIÓ MELLETT

Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen."

Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes..."
csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? - sose számít.

M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a "rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.

És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Budapest, 1956. október 29.
Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Sinka István

ÜDV NÉKED IFJÚSÁG

Üdv néked Ifjúság ! Üdvözlégy magyar nép !
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten újja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
Buda 1956. október 26.

A Rendületlenül című röplap
Pűski Sándor kiadása,
1956. október 29. Igazság, 1956. november 1.

Orbán Ottó
NEMZETI DAL

Kossuth

Lajos, Magyarország kormányzó elnöke a mai napon magához kérette Windisch-Grätz urat, az Osztrák Császárság magyarországi nagykövetét, és tudomására hozta, hogy a Habsburg-Lotharingiai ház sokszoros hitszegése valamint lázadást szító, makacs és elvetemült ármánykodása okán Magyarország a nép fölsége által ezennel szabad, önálló és független európai státusnak, nevezett ház pedig trónvesztettnek nyilváníttatik. Windisch-Grätz úr Magyarország kormányzó elnökének fenti közlését széles mosollyal fogadta, szerencsekívánatait fejezte ki, és azon reménységének adott hangot, hogy az Európai Közösség Ivan Fjodorovics Paskievics herceg és tábornagy kiváló szervező munkájának köszönhetően már a legközelebbi jovőben százezer turistát küldhet Magyarországra, jó példáját adva ezzel a gazdasági fejlődés eltérő fokán álló népek közti együttműködésnek, mely korunk embere előtt az érdekek kölcsönös figyelembe vételén alapuló új világrend beláthatatlan távlatait nyitja meg. Tekintettel például a magyarországi turizmus közismert nehézségeire az Európai Köüzösség a turisták elhelyezését szovjet gyártmámyú tankokban gondolja kívánatosnak és célszerűnek; így nem lehet gond az ország szétlövése. A Magyarország kormányzó elnökének kezdeményezésére létrejött és baráti légkörben lezajlott találkozó záró aktusaként a tárgyaló felek a magyar szabadságra és a nemzetközi szolidarításnak már eddig is sok próbatételt fényesen kiállott eszméjére ürítették poharaikat. A távirati iroda jelentése végül megerősíti, hogy a kormány a helyén van, jel nélküli tömegsírban, öszedrótozott kézzel és lábbal, arccal lefelé fordítva, két méterre a

föld alatt.

(Hallod-e te sötét árnyék. Új versek 1995-96)

Márai Sándor:
Mennyből az angyal menj sietve

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak, vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kinálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiálltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindíg új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York, 1956.)